Az első hét - kezdeti nehézségek

Reggel háromkor kelés, mivel 3:53-kor érkezett a busz a falu túl végére. Szerencsére a buszra várva megjelent Pawel [Pável], aki a lakótáram, és szintén a BMW dingolfingi gyárában dolgozik. Így mikor leszálltam, segített, hogy merre kell menni, és hogy kit kell keresnem.

A hármas kapu előtt egy fehér BMW mellett két fiatal srác várt rám, és két lengyelre. Némi papír munka után kaptunk egy-egy ideiglenes belépőt.

Valamivel 5 előtt beszálltunk egy vadonat új BMW-be, és úgy vittek be minket a gyár területére. 4-5 perces autózás, és kacskaringózás után megálltunk, ahol a két srác bement egy csarnokba az egyik lengyellel. Ahol megálltunk ott épp építettek egy új csarnokot.

Itt vártunk úgy 10-15 percet, mikor vissza jött a két srác. Eztán vissza mentünk a 3-as kapuhoz, ahol nekem kellet a két ifjúval mennem.

Bementünk egy ajtón, ahol a lépcsőn a 3.-ik emeletre mentünk fel. Itt meister Ächterrel találkoztunk, aki adott két kulcsot egy szekrény lakatjához. A szekrényt meg is találtuk, no persze nem egyből, mert miért is ne lenne két 149-es számú szekrény egyazon öltöző teremben.

Majd visszatérünk Ächterhez, akivel ott hagytak kettesben. A mester megkérdezte, hogy tudok-e németül, majd szép bajoros dialektusban elmondta, hogy mire kell figyelni, mit kell betartani.

Ezt követően lementünk egy emeletet, ahol az Aufzug 3-hoz mentünk, ahol három másik targoncás várt. Adtak egy targoncát, és egy kulcsot. De a kettő nem stimmelt, így 5 perccel később kaptam egy másikat is. Majd kellett egy-két gyakorlatot végeznem, hogy lássák mennyire megy ami megy. Körbe forogni jobbra, balra, egy-egy ládát arrébb rakni, stócolni.

A három targoncásból, az egyik német, Klaus kezdte meg a kiképzésemet. Mit honnan, hova, mi alapján kell vinni. Eleinte teljesen meg voltam zavarodva, hogy mit hol is találok, és hogy mit hogy is hívnak...

Egyebünnen a M5-7 típusú összeszerelő csarnokának két sora közt targoncázok. Erről a csarnokról volt egy műsor a Discoveryn, vagy a National Geograhicon, de eddig nem találtam meg sajnos.

Később János (Janosz), a lengyel magyarázta a meló részleteit. A harmadik targoncás, Ricsi (Richi), a másik német, inkább kiabált, mint magyarázott, azzal a jó bajoros tájszólással, amiből többet nem értettem, mint igen... Ennek az lett a következménye, hogy még jobban kiabált. De mint kiderült, nem azért kiabál, mert hülyének tart, hanem mert, el volt úszva a melóval, és ilyenkor kicsit ideges lesz, és akkor kiabál.

Egyébként mindenki nagyon kedves, és segítőkész. Néha csináltam hülyeségeket, hibákat, de akkor kedvesen közölték, hogy nem úgy kéne, hanem így, vagy eképpen.

Van egy hely, ahova a műszerfal órás paneljeit kell felrakni a targoncával, ahol nagyon óvatosan kell eljárni, mert itt nem egy állványra, vagy egy másik ládára kell felrakni a ládát, hanem magára a szerelőpódiumra, és arra kerül az második teli láda. Ezzel az a baj, hogy a villa nem nyúlhat túl a ládákon, mert ott emberek mozognak, dolgoznak; de túl röviden sem szabad alányúlni, mert akkor leborul előre a láda; illetve túl húzni sem szabad felhelyezés közben, mert akkor meg magára borítja az ember a két ládát.

A második alkalommal végeztem ezt a műveletet, és a dobogón dolgozók segítettek, hogy még egy kicsit előbbre, most jobbra, már balra... Nagy nehezen felszenvedtem, majd gratuláltak, hogy ügyes voltam. Ekkor az egyik megszólalt, hogy nagyon jó, most fordítsd meg, mert feléd van az ajtó!

Lényegében az első hét ismerkedéssel telt. Megismerkedtem a főnökeimmel, a kollégáimmal, és a munkámmal.